Hiába az ott eltöltött 30 év, nem ismerem jól az Egyetemet, az ott dolgozókat. Ritkán jártam ki a könyvtár épületéből, és tegnap, a leszámolási folyamat során szembesültem vele, mennyi fiatal irodista dolgozik ott.
Mármint nem a számuk volt sokkoló; azt eddig is tudtam, hogy hihetetlen nagy bürokrácia van nálunk (mint a közszférában általában). Az életkoruk volt, ami meglepett.

Döbbenten szembesültem vele, mennyire eljárt felettem az idő, mennyire kicserélődött az évek alatt a gárda. Valamiért azt gondoltam, hogy szomorúnak kellene lennem ettől a ténytől. Hiszen megöregedtem, és lényegében kitúrnak arról a helyről, mint hasznavehetetlent.

Mégsem voltam elkeseredett vagy bármilyen más, negatív érzés sem volt bennem. Pusztán meglepődtem: valamiért inkább középkorú asszonyokra számítottam, nem ilyen fiatal csitrikre, még vezető pozíciókban is.

Eszembe jutott, hogy anno, amikor én odakerültem 24 éves koromban, és sorban jöttek utánam a hasonló vagy még fiatalabb kolléganők, az akkor már ott dolgozók épp nyugdíjba készültek 55-56 évesen (akkoriban kezdték felemelni a nők nyugdíjkorhatárát fokozatosan 55 évről). És ők sem bánták, hogy mentünk mi, fiatalok, lelkesek, strapabíróak. Örültek, hogy átadhatják a stafétabotot.
Én pedig ugyanígy érzek. Itt az ideje a változásnak, a váltásnak. Az, hogy én még csak 10 év múlva mehetek nyugdíjba, nem jelenti azt, hogy nem érettem meg már most rá. Ez a korhatárt emelők ostobasága csak. Nem véletlenül volt az korhatár ilyen alacsony, és majd valamelyik nap ki is fejtem keresetlen véleményem az egész nyugdíjrendszerről.

De a lényeg az, hogy láttukra eszembe jutott az egyik kedvenc jelenetem a Jégkorszakból, és inkább csak mosolyogtam ezen a dolgon is.