Évek, sőt, lassan egy évtized óta tervezem, hogy most már aztán tényleg blogot fogok írni, de az élet, a munka, a második műszak (értsd: háztartás), a lustaságom, a korom, az aktuális egészségi állapotom, stb. mindig keresztbe tett ennek.
Végül le is mondtam róla, itt vagyok 50+ évesen, kezd az érdeklődési köröm beszűkülni, elszállt az ihlet, meg minek is: ezek csak pusztába kiáltott szavak meg falra hányt borsó.
De ma ... ma kirúgtak a munkahelyemről! 30 év után, másik kb. 99 emberrel együtt azt mondták, hogy holnap már be se menjek.
Az egyetem könyvtárát épp most építik át, be van zárva, nincs szükség ennyi könyvtárosra - ez volt az indoklás. Vagy inkább kifogás, ürügy, valami magyarázatot mégis kellene adnunk gondolat eredménye a HR-es lánytól. Az, hogy csak az épület van zárva, a könyvtár, köszöni szépen, továbbra is üzemel, szolgáltat (majd most már du. 4 után nem fog, mert csak tőlünk 5 embert küldtek el), és én már évek óta adatbázisokkal foglalkozom, vagyis egyáltalán nem befolyásolta a munkám az épület lezárása, vagy hogy épp hol dolgozom, akár otthonról is el tudtam (pl. a Covid alatt) végezni szinte minden feladatom.
Szóval az ok természetesen itt is az elszálló energiaárak voltak, meg egyébként is: tudjuk, mi történt az egyetemek döntő többségével.
Ahogy kijöttem a HR-től, hogy elinduljak a sétálós papírommal, összegyűjteni az aláírásokat olyan részlegektől, ahol a 30 év alatt egyszer sem jártam, miszerint nincs feléjük semmilyen tartozásom, egy pillanatra megálltam és próbáltam belülre hallgatózni: mit súg az ösztönöm?
Az 50. életév betöltése ugyanis nem csak rossz dolgokat hozott, hanem jókat is.
Például azt, hogy mindennek a jó oldalát, az előnyeit kezdjem nézni és azokra fókuszálni, ne a hátrányokon rágódjak vagy idegeskedjek. Mert megváltoztatni azokat nem tudom, de a saját, maradék kis időmet az életemből pöpecül el tudom rontani vele - és azt nem kellene.
A másik, amit megtanultam, az elengedés volt, hogy ne ragaszkodjak soha meg nem valósuló dolgokhoz, vagy úgy általában semmihez sem. Ideje elkezdeni a búcsúzkodást, kipakolni a felesleges dolgokat a lelki hátizsákból, amit egy életen át cipeltem és amibe csak gyűjtögettem. Túl nehéz már az a zsák, muszáj könnyíteni a terheken.
A harmadik nagyon fontos dolog pedig, amire rájöttem, hogy hallgassak a megérzéseimre. Ha dönteni kell, ösztönösen döntsek, mert többnyire úgyis csak rossz és még rosszabb között választhatok, amit mindenki utál. Viszont most már ekkora élettapasztalattal a hátam mögött, annyi tudás sűrűsödött be az agyamban, hogy noha tudatosan megindokolni nem vagyok képes, mégis ösztönösen tudom, melyik a helyes válasz, a helyes út.
Amikor kijöttem a HR-ről, ezért kérdeztem meg magam: mit érzek? Mit súgnak az ösztöneim? És bizony azt súgták, hogy így van ez jól! Ebből valami nagyszerű fog a végén kisülni. 30 év még a jóból is sok, hát még a folyamatosan romlóból. Ez a hely már megmérgezett testileg és lelkileg is, teljesen kiégtem, elveszítettem az ihletet az írásra, lám, még egy nyomorult blogot sem tudok összehozni.
Aztán hazajöttem, beszéltem azokkal, akikkel kellett és akartam (az egyikük reakciója olyan édes volt: "Visszakaptam a barátnőmet!"), és lám, újra itt az ihlet, és írni akarok és megosztani a gondolataim, az érzéseim, az élettapasztalatom ... Felszabadultam, és megkönnyebbültem, és fogadalmat teszek, hogy mostantól minden, de minden este írni fogok, ahogy mindig is akartam.
Oké, tudom, ez nem fog teljesen sikerülni, és fogalmam sincs, meddig tart majd ez az eufórikus érzés, de ... találjuk ki együtt, Kedves Olvasóim (akik most még nem léteztek, de talán, egyszer, ha ügyes leszek és szorgalmas, akkor igen - és ha nem, akkor is büszke leszek magamra).
Szóval ez itt egy nagyon vegyes témájú blog lesz, és sokat fogok benne beszélni előnyökről és hátrányokról (lásd a blog címét), de egyelőre azt fogom elemezni, hogyan is élem meg ezt a "munkanélküli lettem" érzést. Majd lehet belőle pszichológiai PhD dolgozatot írni, feláldozom magam a tudomány oltárán. :-)
Borítókép: Unemployment by Nick Youngson CC BY-SA 3.0 Alpha Stock Images
